Felnőttképzési engedélyszám: E-001290/2015

OM 203060

Központi telefonszám

+36 49 500 033

Rajzpályázat 2019

  

                          

 

F   E   L  H  Í  V   Á  S

Kedves Kollégák! Kedves Diákok!

A Miskolci SZC Mezőkövesdi Szent László Gimnáziuma, Közgazdasági Szakgimnáziuma és Kollégiuma

rajz- és képzőművészeti pályázatot

hirdet két korosztályi kategóriában: az általános iskolák 5.-6., illetve 7.- 8. osztályos tanulói számára!

Téma: Kép és szöveg (adott novellák ihlette alkotásokkal lehet nevezni)

A novellák az iskolánk  Erasmus+ MAD4MAD projektjének keretében meghirdetetett alkotói pályázat nyertes művei. Letölthetők  honlapunkról (www.szlgimi.hu), illetve felhívásunkhoz mellékeljük ezeket.

 

Bármely képző- és iparművészeti technika alkalmazható, a méret maximum 50x70 cm. Egy tanuló több munkával is szerepelhet. A nevezési lap letölthető az iskolánk honlapjáról (www.szlgimi.hu ), illetve mellékeljük.

A pályamunkák beadási ideje, helye:  2020. január 31., 14.00-18.00 a gimnázium  földszinti művészeti szaktanterme, a Dala terem ( Mezőkövesd, Mátyás király út 146. ).

Az ünnepélyes tárlatmegnyitó és értékelés helyszínéről és időpontjáról később küldünk értesítést.

Információ: Erdei Ferenc– 49/500-033

                       erdei.ferenc770111@gmail.com

                    

                 Jó munkát kívánunk mindenkinek!                         

                                                                                                                                                         Humán-művészeti munkaközösség

 

 

 

 

 

NEVEZÉSI LAP

RAJZ- , KÉPZŐMŰVÉSZETI VERSENY
( Kérjük, a *-gal jelzett adatokat tüntessék fel a pályamunkák hátulján!)

Név:* ………………………………………………………………………………………

Lakcím, telefonszám:…………………………………………………………………….

                                   ……………………………

Korosztályi kategória: ……………………………… ( 5.-6. / 7.-8. )

Iskola*:………………………………………………………………………………………

Felkészítő tanár*:……………………………………………………………………………

Felkészítő tanár elérhetősége:……………………………………………………………

A választott novella:………………………………………………………………………..

A pályamunka:

                   Címe *                    Technika                              Méret

 …………………………   …………………………….. ..   ………………………………….

              

Megjegyzés: Kérjük a Kedves Kollégákat, egyértelműen legyen azonosítható, hogy mely nevezési laphoz mely pályamunka tartozik! Illetve az alkotásokat kiállítható állapotban/formában várjuk! Köszönjük!

 

 

Novella 1:

Orosz Miklós

Nemes ügy

 

Kétféle ember létezik: az egyik úgy választ csengőhangot az ébresztéshez, hogy az kellően idegesítő legyen, és az illető úgy érezze, muszáj azonnal megmozdulnia.  A másik típus valami kellemes dallamot állít be. Hosszasan hallgatja, miközben lassan, kényelmesen eljut az éberség fázisába, hogy pár másodperc múlva újra aludhasson. Mint aki hintázik álom és valóság között, de igazából egyik helyen sem akar landolni.

Konrád pont ilyen ember. Kifinomult ízlése van, ami zenei hallással párosul. Így már nem is olyan meglepő, hogy a tizenhét éves fiatalember egy klasszikus zongoradarabra ébred ahelyett, hogy DJ Szecsei állítaná talpra. Csakhogy Gurlitt Éjszakai utazása most valahogy szokatlanul gyorsan elnémul a fiú telefonján. Az első szólam után kinyomja, miközben ránéz a kijelzőre. 6 óra 1 perc. Arra gondol, hogy hatvan perc múlva már a közeli bevásárlóközpontban lesz, ahol valószínűleg először az üdítőitalok polcait kell majd feltöltenie áruval. Nyáron azt viszik legjobban. Na meg a sört. Mindegy is, csak legyen végre délután négy óra. Sürgős dolga lesz akkor. Halaszthatatlan. Életbevágóan fontos. Megveszi a zongorát… az övé lesz. Évek óta gyűjtöget, spórol rá, és ez már a második olyan nyári szünet, ami munkával telik Konrád számára. Tegnap Szalonnát is kiürítette, a malacperselyt, amibe addig gondosan elrejtette önmaga elől a tízezreseket, nehogy elköltse valami másra. Hányszor szerette volna meglepni magát egy okosórával vagy legalább egy NMD cipővel, mondjuk egy pirossal! Nem tette, és a fizetéssel együtt, amit ma délután kap kézhez, végre meglesz a háromszázezer. Pont annyi, amennyit egy használt zongoráért elkérnek manapság. Erre a gondolatra Konrád elmosolyodik, magára kapkodja ruháit, és már viharzik is lefelé a lépcsőn.

Fütyörészve, jókedvűen dolgozik egész nap. Megállás nélkül pakolja az ásványvizes palackokat és a dög nehéz mosószeres dobozokat. Fürgén mozog, miközben mindenféle gondolatok cikáznak a fejében. Arra gondol, hogy végre búcsút inthet annak az ócska, fals zongorának, amin eddig hetente háromszor gyakorolt egykori iskolája zeneszertárában. Az is eszébe jut, hogy ha minden jól megy, profi zongorista lesz, és egy szimfonikus zenekarban fog játszani. Próbál nem figyelni az idő múlására, hátha akkor gyorsabban telnek a percek. Négy óra előtt nem sokkal jelentkezik az irodában a fizetéséért. Zsebre rakja a csekély összeget, majd hazaugrik a már gondosan előkészített pénzkötegért, és Kálmán bá’ hangszerboltja felé veszi az irányt.

            Becsukott szemmel is odatalálna, annyiszor járt az üzletben korábban. Eleinte csak az árakat nézte, úgy volt vele, egy olcsóbb darabbal is beéri. Nemes Kálmán, a bolt idős tulajdonosa mindig segítőkésznek bizonyult, valahányszor betért hozzá Konrád.  Nemcsak azért, mert potenciális vevőnek tartotta a fiút, hanem mert örömmel töltötte el, hogy a mai fiatalok között is akad még olyan, aki képes megszólaltatni egy hangszert, és érti az emberiség egyetlen közös nyelvét, a zenét. Egykori önmagát látta Konrádban. A fiatalembert, aki jól megvan saját kora vívmányaival, de az ősök tudását és tehetségét még nagyobbra tartja. Türelmesen megmutatta a fiúnak az összes zongorát, ami csak volt a hangszerboltban. Újakat és használtakat egyaránt árult. Mivel ő maga is zongorázott, az öreg Kálmán és Konrád kisebbfajta koncertsorozatot adott a járókelők nagy örömére, miközben sorra próbálgatták a portékákat. Hónapokig válogatott Konrád a zongorák között. Az egyik túl mélyen szólt, mintha megsértődött volna. A másik erőszakosan sipákolt. A harmadik zörgött – öreg volt már. Így ment ez hosszú ideig. Egyszer aztán megtalálta a számára tökéletes hangszert. Erőteljes hangja betöltötte az egész helyiséget, ugyanakkor elegánsan csengett, ahogy Konrád ujjai szóra bírták. Azonnal tudta, megtalálta azt az egyet, amit csak neki gyártottak, senki másnak. Az eredeti tulajdonosa biztosan azért vált meg tőle, mert nem értették meg egymást. Mindez két éve történt. Azóta gyűjtögette Konrád a rávalót. És most valóra válik az álom, megveszi a fényesen csillogó, fekete zongorát.

            Ahogy befordul az utcasarkon, valami szokatlant vesz észre. A bolt kirakata mintha más lenne így messziről nézve. Konrád szaporázza a lépteit, és már látja, hogy óriási baj van. Az üzlet ajtaján rikító sárga plakát kiabálja az emberek arcába: „Tulajdonosváltás miatt az üzlet a hónap végéig zárva tart”. Még szerencse, hogy tudja, hol lakik az öreg. Rekordidő alatt futja le a majdnem két kilométeres távot, közben nyugtatja magát. Kálmán bá’ biztos nem tenné meg vele, hogy… Vagy mégis? Görcsbe rándul a gyomra, mert az ott, amit épp most tesz be két markos legény a furgon hátuljába, az ő zongorája… lett… volna. Most döbben rá, milyen naiv is volt, amiért azt gondolta, az öreg kereskedő az idők végezetéig vár majd rá, és az összespórolt pénzére. Sarkon fordul, nem akar az öreggel találkozni, meg különben sem látja sehol. Mit is mondana neki? Pedig ha közelebb menne, láthatná, hogy a kisteherautóban Nemes Kálmán ül, aki lassan, óvatosan indul el, nehogy valami baja essen szállítás közben a rakománynak.

            Konrád belerúg az összes kavicsba, ami az útjába kerül, amíg hazafelé tart. A fülhallgatóján keresztül valami vad zenével árasztja el az elméjét. Szeretné, ha kitörlődne az agyából az egész nap, sőt az elmúlt két év úgy, ahogy van, a csodálatos tervekkel együtt. Nagy Konrád, világhírű zongoraművész… Egy frászt!! Árufeltöltő és raktáros. Annyira elmerül a sötét gondolataiban, hogy még azt sem veszi észre, amikor egy autós az öklét rázva rádudál. Zsebre dugott kézzel, fejét leszegve halad. Lassan a házuk elé ér. Bemenne a kapun, de nem tud, valami tuskó elállta a kocsijával a bejáratot. Még ez is. Úgy tűnik, ma összeesküdött ellene az egész világ.

Határozott léptekkel átmegy a teherautó másik oldalára, de hamar meg is torpan. Vékony termetű, ősz hajú emberke álldogál a bejáratnál, és pont az ő lakásukba csenget. Konrád a hátát bámulja, találgatni kezd. Biztos el akar adni valamit a kisöreg. Vagy elviszik végre az ócska, megunt kanapéjukat? Fölösleges… nem kell többé a hely a zongorának. Már majdnem megszólítja az öregurat, aki közben kitartóan nyomja a kapucsengőt, és csak most veszi észre, hogy valaki áll mögötte.  Lassan megfordul. Nemes Kálmán szokásos mosolyával köszön rá Konrádra.

A fiú más körülmények között viszonozná a hangszerboltos kedvességét, de ebben a pillanatban csak egy komor jónapotra telik tőle. Aztán észbe kap, mert sok más mellett a jó modor is a fiú erényei közé tartozik. Udvariasan megkérdezi az öreget, mi dolga van erre. Nemes Kálmán sűrűn pislog a szemüvege mögött. Megköszörüli a torkát, félrefordítja a fejét, mintha keresne valamit a távolban. Nehezére esik elmondani, mi történt a bolttal. Hogy eladta… az árukészlettel együtt… mert sok volt ez neki, egy kis nyugalomra vágyik. Konrád mondani akar valamit. Ő is megköszörüli a torkát, mintha ugyanaz a kórság gyötörné, mint Nemes Kálmánt. Szárazan közli, hogy tud a történtekről. Az öreg éppen kérdezné, mégis honnan…, de a fiú a szavába vág, és felajánlja a segítségét. Úgy tűnik, csak erre várt Kálmán bá’, már tereli is Konrádot a furgon rakteréhez. Sietősen kinyitja az ajtókat, közben mosolyogva figyeli a fiút, aki fel sem tudja fogni a látványt.

Szinte az egész rakteret kitölti valami nagy fekete… a zongora. Konrád tele van kérdésekkel. Az öregúr türelmesen válaszol. Ezt az egy hangszert nem adta el, pedig jó pénzt kapott volna érte. Tudja, mennyire fontos Konrádnak. És különben sem képes más ember olyan szépen megszólaltatni, mint ő.  Mindenképp el akarta neki hozni ajándékba. A fiú csak makogni tud valamit, hogy kifizeti… és közben előhúzza zsebéből a köteg pénzt. Nemes Kálmán tőle szokatlan határozottsággal kéri Konrádot, hogy tegye el a pénzt. Kezet fog ifjú barátjával. Olyan ez a kézfogás, mint egy szerződés.  Nagy Konrád leendő zongoraművész köszönettel elfogadja Nemes Kálmán nagylelkű ajándékát, és ünnepélyesen megígéri, hogy a világhírnévig meg sem áll. És a zongora percek múlva úgy zeng egy második emeleti kis lakásban, mintha a Royal Albert Hallt kellene betöltenie a londoni Westminsterben.

 

 

Novella 2:

 

                   Bathó István Bence:   Az első baleset

               Sokszor gondoljuk kisgyerekként, hogy amit csinálunk az jó, és nem is végződhet másként, csak úgy, ahogyan azt szeretnénk...  Még mindig gyerek vagyok, de már én is megtapasztaltam, hogy vannak tőlünk független események és bizony a végkifejlet se mindig szuper. Történetem, ha jól emlékszem, három vagy négy évvel ezelőtti, és a mai napig élénken él bennem. És a fogsoromban. De nem akarok a történések elé vágni, kezdem az elején.

                   Anyukám mindig jót akart nekem  (ma is azt teszi), de ha előre látja annak a napnak a végét, akkor  - gyanítom - inkább bezár a számítógépem elé a szobába, minthogy elküldjön biciklizni, ha már olyan szépen süt a délutáni nap. Szóval engedve az unszolásnak úgy gondoltam, üsse kő, bebarangolom a főutcát haverok után kutatva. Azonban néhány perc múlva meg is kezdődött a rémálom. Egy csapat lány a járdán csacsogott, be kellett, hogy dobjam magamat, a bicikliző tudásomat. Innentől kezdve elválik a valóság és az, ahogyan később mesélem a sztorit. Szóval a hivatalos verzió, hogy az utamba került egy árok, ami addig ott sem volt, a valóság viszont az, hogy az egyensúlyozás, a kalimpálás és a távolba nézés még nem volt nálam valami jól összehangolva. Szóval akkorát zúgtam, hogy szerintem nem tudná ezt senki fia utánam csinálni. (Arról nem szól a fáma, hogy a nevezett lánysereg hogyan értékelte a produkciómat, mert később se mertem megkérdezni egyiket se!)  Én akkor azzal voltam elfoglalva, hogy az állammal belecsapjak a kormányba, amitől a felső első szemfogam rögtön búcsút intett az álkapcsomnak. Plusz még ezer sebből véreztem, már nem is emlékszem pontosan, miért és honnan. Egyetlen gondolat zakatolt a szó szerint ütődött fejemben, méghozzá az, hogy haza....haza....haza.....   A hazaút amellett, hogy a valóságban is elég hosszú, hiszen fájt, sajgott mindenem, még egy használhatatlan bicajt is huzigáltam magam után, szóval mindemellett még félelmetes is volt, mert az emberek jöttek - mentek, bámultak. (Visszagondolva azonban fura, de egyetlen egy se kérdezte meg, mi történt velem, vagy legalábbis nem emlékszem, pedig sejthették, hogy nem a farsangi bál győztes jelmezesét látják.)  Mindegy, a lényeg, hogy hazaértem valahogy. Emlékszem a nagymamám kikerekedett szemére, ahogy felnézett a rózsabokor metszéséből, emlékszem a saját hangomra, ahogy üvöltöttem, miközben rettenetes messzeségbe küldtem el a bicajt, és anya arcára is emlékszem, amikor meglátott... Emlékszem, hogy haladéktalanul beterelt a fürdőszobába és próbálta megfejteni, mi történt és főleg, hogy honnan jön a vér. A szám addigra feldagadt , mint a farsangi fánk a forró olajban, és csak azt tudtam elmondani, hogy kitörött a fogam. Anyu csak kb. 9-esre ijedt a 10-es skálán, de megpróbálta ezt eltitkolni. Kevés sikerrel. Telefon apunak a gyárba, hogy azonnal jöjjön haza, mert mi van a gyerekkel, nem tudja, de vér, meg minden. Szóval: volt balhé rendesen. Engem közben beparancsolt az ágyba, merthogy nekem az jó lesz. Amúgy tényleg jó volt, lassan megnyugodtam - ha jól emlékszem. És akkor jött a felismerés, hogy másnap gitárversenyre kell mennem.

Biztos voltam benne, hogy kizárt dolog, hogy részt vegyek ezen.  (A YouTube-on amúgy fent van a produkcióm - össze-vissza vert fejű gyereket keressetek, aki bánatosan penget kék-zöld monoklikkal.) Egyszóval a gitártanárom és a szüleim meggyőztek, hogy ne vesszen kárba a rengeteg gyakorlás, csak vegyek részt a megmérettetésen. Visszatérve az ominózus napra miután szüleim letisztogatta, megállapították, hogy ami a vért illeti, valószínűleg nem történt semmi komoly, így nem vittek orvosi ügyeletre. Lassan csillapodtak a fájdalmaim, de a lelkem...nos az nagyon nem akart rendbe jönni. Folyton azon zakatoltam, mi lesz a fogammal és hogy mit gondoltak, akik látták a hatalmas zuhanásomat. A gitárverseny utáni napon anya elérkezettnek látta az időt, hogy foglalkozzunk a fogammal. Mivel dolgozott, megkérte apát, vigyen el a fogászatra. Tudni kell, hogy az én papámat fogorvos még távcsövön sem látta, nem még rendelőben. Szóval így utólag nem biztos, hogy anyu részéről jó ötlet volt, hogy ezt apura bízta. Nem is részletezem, legyen elég, hogy a doktor néni nem nézett bele a számba, merthogy nemigen nyitottam ki neki. Anya újra elvitt és csodák-csodája valahogy bekönyörögte magát a rendelőbe, ott ült végig. Rájöttem, hogy nagyobb „gáz” a  fogatlanság, minthogy megcsinálják a dolgot. Hetekig tartott, mire készen lett az az egy fog, de még ma is emlékeztet arra a napra.

               Sokféle tanulsága van ennek az esetnek, de arra mindenképp jó volt, hogy megtapasztaljam: vannak tőlünk független események és bizony a végkifejlet se mindig szuper.  Abban bízom, hogy ez lesz az egyik legnagyobb traumám az életben. De tudom, hogy nem. Ez tuti.

 

 

 

Novella 3:

 

Koncz Tamás: A madarak megmentője

 

   Ősz vége volt. A földön mindenütt megbarnult levelek, száraz gallyak hevertek. A táj ilyenkor zord és kietlen, mint valami pokolbéli jelenetben. A süvöltő szél, a ködös ,semmibe tűnő messzeség hátborzongató volt. Az egykor meseszép búzatábláknak, gyümölcskerteknek mára az emléke sem maradt meg. A nyáron még szikrázó nap pedig szinte teljesen eltűnt a felhők mögé. A közeli apró házakból álló település is elcsendesült.

A falubeliek mind elvégezték már a kinti munkákat. A gólyák is rég elmentek melegebb vidékre. Amely madarak viszont nem költöznek délre, azokra sanyarú sors várt, minden évben. Egy kedves öregember azonban ezt nem akarta, ezért úgy döntött, hogy időt és energiát szán az itt maradt szárnyasokra.

   Minden reggel és délután apró tálakat és edényeket rakott ki ablakpárkányára. Ezekbe csemegeként magvakat szórt és szomjoltóként vizet öntött. Volt is munkája rengeteg, hisz az éhes erdei és mezei madarak csapatostul jöttek, minden etetéskor. Érkeztek ide foglyok, fürjek, fácánok, bíbicek, mezei rigók és pacsirták, csuszkák, cinkék, kenderikék, meggyvágók, zöldikék, szajkók és tengelicék is.

Az apókának ezekben az állatokban volt minden öröme. Gyerekei, unokái nem voltak , még élő rokonai pedig más, távoli városokban éltek, ezért öreg, magányos napjait ilyen elfoglaltságokkal töltötte el.

A falu lakói ezért többször meg is szólták, de ő nem foglalkozott velük, úgy gondolta felesleges odafigyelni az ilyen rosszindulatú emberek szavára.

A madáretetés hagyománnyá vált  az évek alatt. Egy jó megszokássá nőtte ki magát, ami novembertől márciusig tartott.

A falubeli embereknek is megtetszett a ház látványa, amelynek tetején és kerítésén naphosszat fészkelődtek a szebbnél, szebb madarak. Aztán egyik napról a másikra elmaradt az öreg.

A településen az beszélték, meghalt a madaras ember. Amikor aztán egy márciusi hajnalban háromszor félrekondult az öreg templom harangja, mindenki tudta, hogy a szóbeszéd igaz.

Az a sok égivándor mégis minden évben visszatért. Ősz végétől egészen tavasz elejéig tanyáztak a háznál. Néha egy-egy parasztember megpróbálta őket elriasztani, de minden ilyen próbálkozás sikertelennek bizonyult.

A madarak tudták, hogy az ő szeretett apókájukat nem láthatják már többé, azért mégsem mentek el. Mivel pénzt nem adhattak, szólni  nem szólhattak és a temetőt sem kereshették fel ,  ezzel hálálták meg egykori  jóakarójuk kedvességét: minden évben vissza-visszatérnek.